Hogyan lehet úgy dolgozni, sőt vállalkozni, hogy az ember folyton attól retteg: nem ELÉG jó, amit csinál, és hogy előbb-utóbb erre mások is ráébrednek majd? Ezt persze sokan érezzük – időnként. De vannak, akik állandóan ettől szenvednek. Ők az imposztorszindrómások. Fogadjátok szeretettel ezt a bejegyzést arról, hogyan küzdöttem meg ezzel a helyzettel.
Felícia vagyok, 43 éves, imposztorszindrómás. De már leszámoltam a tüneteivel, mondhatni tiszta vagyok. Nem volt könnyű idáig eljutni, de immár arra is képes vagyok, hogy előttetek is beszéljek róla.
Tudtátok, hogy a kislányok önbizalmuk nagy részét az apjukkal való kapcsolatukból merítik? Na, hát ez az a pont, ahol nálam már viszonylag hamar eldőlt pár dolog. Apám elég sajátos figura, akitől – vagy inkább aki miatt – rengeteg mindent hamar megtanultam, főleg az önállóság terén, hiszen öt éves koromtól ő nevelt. Ez igen határozottá, jó problémamegoldóvá tett már alsósként is. Ugyanakkor pozitív megerősítések tőle szinte sosem érkeztek. Jöttek azok mindenhonnan, iskolából, rokonoktól, barátoktól, de apám valahogy képtelen volt megdicsérni.
Érdeklődött ő, de bármit is értem el, olyan volt neki, mint egy pipa, hogy na, ezen is túlvagyunk. Emlékszem, amikor a gimis ballagásomkor – amikor amúgy már nem laktam otthon – baromi büszke voltam a mindössze két négyest tartalmazó, csaknem hibátlan záróbizonyítványomra, mindenki gratulált, ő meg csak annyit mondott: „Kár azért a két négyesért, igazán megerőltethetted volna magad.” Nem felhánytorgatni akarom, egyszerűen csak nem ment neki az ilyesmi, biztos ti is ismertek ilyen embereket.
Mindezt csak azért mondtam el, mert igen sok köze van ahhoz, hogy később imposztor-szindrómás lettem, ami rengeteg plusz szenvedést jelentett nekem felnőttként.
Így gondolkodnak az imposztorszindrómások
- A szerencséről: A jó teljesítmény csak a szerencsének köszönhető, és bármit is érnek el, az „nem nagy dolog”.
- Másokról: Ők mind jobbak, ügyesebbek, felkészültebbek, hozzáértőbbek.
- A lebukásról: Folytonos félelemben élnek amiatt, hogy kiderül, ők valójában nem is olyan hozzáértők, képzettek vagy okosak, mint ahogy róluk gondolják.
- A tökéletességről: A 100 százalék az alap, az alá nem lehet csúszni.
- A hibákról: Ilyesmi egyszerűen NEM létezhet.
- A kritikáról: Bárminemű bírálat vagy változtatási javaslat azonnali bizonyítéka az alkalmatlanságuknak, ami egyenlő magával a bukással.
Hogyan nézett ki ez az én „valóságomban”?
Sosem hittem el, hogy azért sikerül egy vizsga vagy azért vesznek fel valahová, mert tényleg tudom, amit kell. Mindig arra gondoltam, hogy de rohadt nagy szerencsém volt, vagy biztos nem volt más, illetve hogy csak szívességből vagy szánalomból van az egész.
Mindig rettegtem leadni bármilyen munkát, ha elkészültem vele. Az utolsó másodpercekig simítgattam, ellenőriztem, variáltam. Pánik volt bennem, mit szólnak majd hozzá, és ha nem hozsannáztak, akkor azt annak tudtam be, hogy egy rakás sz*r volt, amit csináltam. Ha pedig valami hibát, javítanivalót találtak benne, ó, te jó ég, na, akkor belül minden alkalommal összeomlottam.
Próbáltam elkerülni, hogy valamihez hozzá kelljen szólni, véleményezni, mert mindig féltem, hogy hülyének fognak nézni. Csak akkor szólaltam meg, ha támadhatatlannak éreztem a mondandómat, és akkor is többnyire megbántam, mert minek beszél az, aki nem (eléggé) ért hozzá.
Ha egyértelműen megdicsérték, elismerték a munkámat, akkor úgy fél percig sikerült is neki örülni, mert rögtön utána jött a jeges félelem, hogy legközelebb is tudok-e így teljesíteni, mert kizárt, hogy kétszer egymás után is ilyen „mázlista” legyek.
Nem számít, mit értél el, mert egyszer eljön egy pillanat, amikor azt gondolod: Hogyan kerültem ide? Mikor fogják felfedezni, hogy valójában egy csaló vagyok, és mindent elvesznek tőlem?
Az imposztorszindróma háttere
A tünetcsoportról először 1978-ban beszélt két pszichológusnő, Pauline Clance és Suzanne Imes. Súlyos, krónikus önbizalomhiányt jelent, amit megfejel egy irreálisan magas, önmagukkal szemben támasztott elváráshalmaz, bónusz elégedetlenség- és alkalmatlanságérzettel. Az angol eredetű – impostor: szélhámos – elnevezés arra utal, hogy az ebben szenvedők úgy érzik, nem érdemlik meg a sikereiket, mert nem rajtuk múlott a dolog, csak a többiek hiszik úgy. A szindróma felismerése fontos, mert hosszabb távon már az érintett egészségére is rossz hatással is lehetnek, és az emberi kapcsolatainak is ártanak.
Hogy mennyire nem elszigetelt esetekről van szó, jól mutatják a számok. Egy felmérés szerint az emberek 70%-a életében legalább egyszer átéli a tüneteket. Az infotech világban dolgozók több mint fele, míg a dolgozó brit nők kétharmada napi szinten szenved tőle.
Birgit Spinath professzor, a téma szakértője szerint az érintettek egyedül, segítség nélkül igen nehezen tudnak úrrá lenni az imposztor-szindrómán, mert a félelem miatt egy bénító spirálba kerülnek. Paradox módon a legtöbb imposztor a felsőbb vezetők és az előadók közül kerül ki, mivel a félelem a lebukástól arra motiválja őket, hogy tovább hajtsák magukat és újabb eredményeket érjenek el. Mivel úgy vélik, nem rendelkeznek a szükséges képességekkel, extrán készülnek minden egyes „megmérettetésre”. Ha ennek ellenére mégsem érnek el sikert, azt újabb bizonyítéknak érzik az alkalmatlanságukra. Ellenben ha valami jól jön össze, azt minden esetben csakis rajtuk kívülálló okoknak tudják be. A kutatások szerint öt sikeres emberből kettő folyamatosan szenved emiatt.
A téma kutatói szerint ez a – főleg nőket sújtó – sajátos önbizalomhiány negatív gyermekkori tapasztalatokra vezethető vissza. Az érintettek például azt tanulták meg a szülői házban, hogy csak akkor szeretik őket, ha állandóan az elvárt szinten teljesítenek.
Az is kiválthatja, ha gyermekként versenyezni kell az okosabbnak titulált testvérrel vagy más közeli rokonnal. Ha akármilyen klassz eredményt is ér el a gyerek, de a teljesítményét mindig a „zsenihez” hasonlítják, akkor ő – tegyen érte bármit – nyilván sosem lehet annyira jó.
De az sem segít, ha a gyereket érdemtelenül túldicsérik. Ha merő jóindulatból úgy akarják erősíteni a gyerek önbizalmát, hogy folyton azt mondják neki, ő milyen tökéletes és tehetséges, abból is gond lehet. Előbb-utóbb ugyanis a gyerek szembesül azzal, hogy minden azért nem sikerülhet neki, illetve hogy előtte is állnak leküzdendő akadályok. Ha együttérző támogatás helyett ilyenkor is rendre csak dicséretet kap, akkor úgy érezheti később, hogy kötelessége megfelelni a tökéletes képnek, pedig már tudja, hogy a szülei nem olyannak látják őt, amilyen valójában.
A legnagyobb akadály számomra az a hang a fejemben, amit csak úgy hívok: a megalázó szobatársam. Bárcsak valaki feltalálna egy szerkentyűt, ami képes lenne rögzíteni mindazt, amit magunknak mondunk belül. Szerencsére már tudjuk, mennyire fontos ennek a negatív belső monológnak megállítása. Hogy aztán már csak az idegesítő kollégák bírálatára támaszkodhassunk.
Így lettem úrrá rajta
Résen kell lennem, mert az „én megalázó szobatársam” is sokszor próbál támadni, de már remekül kordában tudom tartani. Hogyan?
Egyrészt elég „öreg” lettem ahhoz, hogy elhiggyem, minden azért mégsem lehet véletlen.
Ha érzem, hogy csak a buta félelem miatt kerülnék el egy jó kis kihívást vagy csak simán aggódom a reakciók miatt, átgondolom, mi mindent tettem már le az asztalra.
A fenti esetekben szoktam azokra a mentoraimra is gondolni, akik esetében egészen biztos vagyok abban, hogy önmagamért, a teljesítményem alapján, szinte ismeretlenül vettek a szárnyaik alá, és akik támogattak, bíztak bennem és folyamatosan egyre nagyobb terhelésnek tettek ki, mert látták, hogy meg tudom oldani a feladatot.
Imádott férjem humora sokszor segít, mert ügyesen figurázza ki, amikor azzal jövök, hogy „de hát ez nem nagy cucc” vagy „á, ez igazából csak egy kis semmiség, szóra sem érdemes”. Imádom, hogy ő egy szimpla rántottától is tényleg el tud ájulni!
Az is sokat számít, hogy lett két gyerekem. Velük/mellettük egész egyszerűen nincs időm ennyit izgulni ilyesmiken – van ezer másik dolog, amin nyugodtan szoronghatok. 🙂
Már nem félek hibázni, sőt attól sem, hogy beszéljek róla. Persze mindig beleadok mindent, de nem ciki, ha valami nem jön össze. Egyszerűen csak leszűröm a tanulságokat, próbálok valamit tanulni belőle, és megyek tovább. Ami a legjobb, a tökéletlenség tudata rendkívül felszabadító, és összességében hozzásegít ahhoz, hogy jobb teljesítményt nyújtsak – azzal a különbséggel, hogy már hiszek is benne. És, tényleg: hiszek magamban. Még a bennem élő imposztorban is.
Híres imposztorok:
Kate Winslet, Natalie Portman, Emma Watson, Ryan Reynolds, Jodie Foster, Meryl Streep, Amy Adams, Michelle Pfeiffer, Daniel Radcliffe, Lady Gaga, Chris Martin, Tom Hanks, Jennifer Lopez, Penelope Cruz, Serena Williams, Robert Pattinson, Sheryl Sandberg, Arianna Huffington.
Nyitókép: Freepik