A szeretet, az elismerés, a törődés nem ugyanazt jelenti és nem ugyanúgy mutatkozik meg mindenki számára. Normális esetben a cél az, hogy olyan formában jussunk hozzá ezekhez, ahogy számunkra a legbefogadhatóbb és legegyértelműbb. Erre ébredt rá Gary Chapman amerikai párkapcsolati szakértő is, amikor megalkotta az öt szeretetnyelvről szóló elméletét. Mindennek különös jelentősége lehet az imposztorszindrómások számára, úgyhogy gondoltam, készítek egy kis összefoglalót a témában.
„A szeretetet ugyanúgy tanuljuk, mint az anyanyelvünket, és a szeretetközlés alapvetően ötféle kommunikációs csatornán keresztül történik. Mindannyian azon a nyelven fogadjuk be és fejezzük ki a szeretetet, amelyre neveltetésünk és személyes hajlamaink nyomán a legfogékonyabbá váltunk. Ezért fordul gyakran elő, hogy szeretetünk kifejezése nem ér célt, mert az üzenet küldője és befogadója nem értik meg egymást.” (A szeretet kommunikációja)
Általánosságban is igaz, hogy ha a tisztában vagyunk a saját szeretetnyelvünkkel, akkor nagyobb eséllyel tudjuk közvetíteni a külvilág felé is, hogyan „vesszük az adást” és mi az, amivel nem tudunk mit kezdeni. (Itt találtok hozzá tesztet.) Az imposztorszindrómások számára nem evidencia a kapott szeretet, elismerés vagy törődés, mert alapbeállítódásuk az, hogy nem érdemlik meg ezeket, ezért nagyon érzékenyek ezekre a megnyilvánulásokra. Számukra a megfelelő visszajelzés, a kívülről érkező értékelés rendkívüli fontosságú, ezért a szeretet kommunikációja is jóval komplexebben zajlik náluk és a hatása is jóval mélyebb és tartósabb.
Először is esetükben fontos odafigyelni az arányokra. Az imposztoros számára ugyanis nem természetes, hogy csak úgy, önzetlenségből figyelmet, szeretetet KAP, hiszen tapasztalatai szerint ez neki alapból NEM JÁR, ezért többnyire viszonosságban gondolkodik. Ha túl nagy gesztus érkezik a másik oldalról, akkor bepánikol, mert úgy érzi, hogy nem érdemelte ki és nem is fogja tudni megszolgálni. Az ilyesmi különösen veszélyes, ha az imposztoros érzékeny a függetlenségére, mert a túlzó gesztusok miatt könnyen lekötelezve érezheti magát.
Óvatosan kell bánni még a jelképes ajándékokkal, szívességekkel is, mert az imprók minden ilyesmit könyvelnek a fejükben, és a viszonosság miatt nagyon fontos számukra, hogy a mérleg egyensúlyban legyen. Szóval nem szerencsés, ha az öröm helyett az imposztoros nyomasztó kötelezettséget élne meg, és azon kezdene szorongani, hogyan fogja ellensúlyozni azt, amit kapott. Az imprókra amúgy is jellemző a túlhálálás, szóval ha kapnak valamit, akkor hajlamosak túlkompenzálni, hogy ne váljanak a másik „adósává”.
Az is vad helyzeteket eredményezhet, hogyha az imposztoros nem abban a „valutában” (szeretetnyelven) kapja az elismerést, ami nála érvényes. Az ugyanis nála csak a legritkább esetben ér el pozitív hatást. Mivel nem az adott szeretetnyelvet beszéli, csak „annyi jön át neki”, hogy a másik fél valamilyen érdekből igyekezett a kedvében járni. Ebből azonban ő semmi jót nem lát, csak azt, hogy ez neki valami feladatot fog jelenteni, egy újabb helyzetet, amiben elvárásoknak kell megfelelnie, amiben nyilván el fog bukni, mert azt sem érti, miért és mivel érdemelte ki, amit kapott.
Hogy mi zajlik ilyenkor egy impró fejében, azt az alábbi ábrával igyekszem szemléltetni. Az egyszerűség kedvéért a szeretetnyelvek közül az ajándékot választottam, mert az érint talán a legtöbbeket.
De lássuk, hogy a szeretetnyelvek egyes típusainál milyen konkrét nehézségek léphetnek fel az imposztorszindrómások esetében.
Elismerő szavak
Az imposztorost nagyon nehéz úgy szavakkal elismerni, hogy az valóban jól találjon be nála. Az egyszerű, sima dicséret általában pont az ellenkező hatást váltja ki, és az illető azt érzi, hogy lefitymálták őt vagy a teljesítményét. A túlzott hozsannázás megint csak nem szerencsés, mert annyira távol van az önképétől, hogy hazugságnak könyveli el magában az elhangzottakat.
Akkor érzi úgy, hogy a dicséret valós, ha egyértelműen meggyőződik arról, hogy másik valós információk alapján, őszinte, higgadt véleményt mond mindenféle túlzás és udvariaskodás nélkül. Fontos, hogy a dicséret természetes és magától értetődő legyen, nem „kikényszerített” (pl. egy társadalmi szokás miatt). Az egész akkor éri el a legjobb hatást, ha valós érvekre épülő, pici indoklással, kontextusba helyezve kapja meg az érintett az elismerő szavakat.
Ajándék
Az ajándék mint a szeretet, a megbecsülés jele, igen különös helyet képvisel a szeretetnyelvek között az imposztorszindrómások világában. Ez lényegében az elismerés tárgyiasult megnyilvánulása, ezért ha ez az imposztoros szeretetnyelve, akkor számára az ajándék igencsak beszédes: mindent elmond arról, hogy a másik hogyan vélekedik róla.
Általában pontosan tudja, milyen értéke van a kapott tárgynak – akár átvitt, akár valós értelemben. Tudja, milyen ráfordítást jelentett az illetőnek a beszerzése, akár pénzben, akár időben és energiában. Képben van arról is, mennyire személyre szabott az ajándék, pl. az ajándékozottól valamikor hallott információk, vagy a konkrét egyediség miatt. Nagyon sokat jelent számára, ha az ajándékozó valóban odafigyelt rá a holmi kiválasztásakor, és nem csak egy kipipálandó sor volt a teendői listáján. Az is számít, hogy az ajándék maga jelent-e valamilyen feladatot az imprós számára a jövőben, mert akkor az neki nem kellemes meglepetés, hanem valamiféle teljesítményt igénylő elvárás lesz, ami szorongást válthat ki.
Ha az ajándék jellegtelen, átlagos vagy totális mellélövés, akkor nagyon igyekszik a csalódását leplezni, de az egészért magát hibáztatja, hiszen szerinte „nem a másik dolga” őt annyira ismerni, hogy megfelelő ajándékkal tudjon neki kedveskedni.
Minőségi idő
Az imposztorosoknál másképp működik kicsit a minőségi idő is. Ha az imposztorosnak ez a szeretetnyelve, akkor nagyon érzékeny arra, ki, mikor, mennyi időt tölt vele. Nagyon stresszeli őket a rájuk irányuló figyelem, akkor is, ha megkapják, és akkor is, ha nem.
A lényeg, hogy valóban azt érezze, a másik TÉNYLEG AKAR együtt lenni vele, és hajlandó erre kellő időt szánni. Tudja, hogy a másik milyen „áldozatot” hoz ezért (például mennyi szervezést idényel, hogy együtt tudjanak lenni). Általában rossz érzéssel tölti el, ha csak összefutnak vele, ha csak „le akarják tudni” a vele való együttlétet, mert ez azt üzeni, hogy ő igazából nem fontos a másiknak, és az egész találka csak udvariaskodás. Azért is fontos náluk a kellő mennyiségű idő, mert nehezen oldódnak, és szükségük van egy kis „társalgási bemelegítésre”, mielőtt képesek a lényeges dolgokról, és főleg saját magukról kommunikálni.
És persze itt is fontos a mérték, mert ha hirtelen túl sok figyelmet kapnak, akkor attól totál ki tudnak borulni és azonnal akut fázisba kerülnek. Ezért például sokszor valóságos sokkot kapnak a harsány meglepetésbuliktól, mert azt érzik, nem érdemlik meg, és nem is tudnak mit kezdeni a rájuk áramló kedvességcunamival.
Szívességek
Ember legyen a talpán, aki egy imposztorszindrómás életét akarja megkönnyíteni… Az imposztorosnak ugyanis iszonyú nehéz segítséget vagy szívességet kérnie és elfogadnia. Még akkor is, ha ez a szeretetnyelve.
Ezért az engedélye, hozzájárulása nélküli szívességekkel iszonyatosan mellé lehet lőni, mert minden ilyesmi fokozhatja az imposztoros szorongását. Hiába jószándékú a másik, ha az a dolog eredménye, hogy az imposztoros még szerencsétlenebbnek, kiszolgáltatottabbnak és alkalmatlanabbnak érzi magát tőle.
Ha eljut odáig, hogy képes kérni/elfogadni a segítséget, akkor viszont nagyon fontos, hogy az egész finoman, diszkréten, magától értetődő természetességgel menjen végbe, és tényleg az illetőről szóljon, ne arról, aki a szívességet adja. Szóval ne legyen semmi csinnadratta, és ne érezze azt sem, hogy örök hálára van kötelezve, mert ezzel nagyon sokat lehet ártani az imprós lelkének. És annak is, hogy merjen-e valaha még segítséget elfogadni.
Testi érintés
A kölcsönös engedélyen alapuló érintés még akkor is nagy jelentőségű az imposztorosok számára, ha történetesen nem ez a szeretetnyelvük. Mivel borzasztóan sokat szoronganak, valós támogatást jelenthet nekik egy számukra kedves ember fizikai jelenléte és elérhetősége.
Az imposztorszindrómás sokkal jobban tudja leküzdeni a rossz érzéseit, ha a közelében tud valakit, aki számára fontos. Mivel nagyon nehezen osztják meg nyomasztó érzéseiket, ezért kifejezetten sokat számít, ha valaki konkrétan, fizikailag is érezteti velük, hogy mellettük áll és lehet rá számítani. Ez kicsit olyan, mint egy demonstráció – tényleges kiállás a másik mellett. A jelentősége fokozza, hogy ez nem elvi dolog, hanem tényszerű, azonnali bizonyíték az imposztoros számára, hogy nincs egyedül, ott van vele valaki, aki ha talán nem is érti őt, de együtt érez vele.
Ez olyannyira így van, hogy néha az imposztorosnak nincs is szüksége másra, mint hogy együtt legyen valakivel, akit megérinthet. Egy kellő pillanatban érkező ölelés képes azonnal enyhíteni az akut fázist és oldani a feszültséget.
Ha szeretnél többet tudni a témáról, ajánlom szeretettel figyelmedbe az imposztoros könyvet.
Ha friss infókat szeretnél a témában, akkor csatlakozz hozzánk az Instán.
A mai ugyanis ritka számomra: egy nap, amikor órákon át egyedül lehetek, és a kutya sem zavar (jó, ő itt van, de tényleg nem zavar). Ilyenkor ha nincs SOS határidős munkám, általában teljes kreatív káoszba fulladok. Persze a cél soha nem ez, hanem valami olyasmivel haladni, amihez csend kell és nyugalom. De jó vállalkozóként és impróként nálam mindig 1001 ilyen dolog van betárazva.
Annyi mindent kell csinálni, tele van teendőkkel a listahócipőm. Langinget írni. Kommunikálni végre a LinkedInen. Új Insta-posztok kellenének. Az előfizetői csoportba is kéne anyag. A Fb-on már megint csendben vagyok, oda is jó lenne valamit kirakni. Meghirdetni a következő Kibeszélőt az imPRO-csoportban. Felkérni az előolvasókat. Mindegyik szórakoztató, izgalmas feladat, rengeteg ötletem van hozzájuk. És persze van pár nem sürgős, de határidős munka is, ami sajnos egyik sem túl élvezetes kihívás, inkább a tudjukmárle kategória.
Mit csinál egy normális ember ilyenkor?
Fogja, kezdi szépen azzal, amelyik fontosabb és sürgősebb. Ha maradt idő, akkor jöhet a következő, szépen értékteremtési, hasznossági, logikai sorrendben, végül minden szépen elkészül terv és menetrend szerint.
De hát az imprók nem így működnek.
Az imprók imádnak nagyon sokat szoktak halogatni. Hogy miért? Főleg azért, mert félnek, hogy nem sikerül jól, amit csinálnak – így eleve nehezebben is kezdenek bele. Aztán mindig találnak még valamit, amin piszmogni kell, mert nem érzik teljesnek a cuccot – tehát halogatják a leadást is. Ráadásul sokszor úgy érzik, csak akkor lesz tuti a dolog, ha ők csinálják. Így minden jó sokáig tart, minden halmozódik…
A határidő egy imprónak maga a rémálom. A pillanat, amikor lehull a lepel, és kiderül, mennyire alkalmatlan arra, amit csinál. Ott már nincs hatása semmire, jön a vég, az elkerülhetetlen lebukás. Szóval az imprók többsége szinte bármire képes, hogy a határidőt ne vegye figyelembe és önvédelemből halogatni kezd, hogy elkerülje a csúfos elhasalást.
De nézzük meg konkrétan, hogy is néz ki ez. Így halogatok én:
A több időt és szellemi tevékenységet igénylő „nemszeretem” feladatoknál a legnehezebb a helyzet. Mert impróként ugyebár ezeket is nagyon jól kell megcsinálni, de mivel utálom, ezért sokkal nehezebb rávenni a munkára az agyamat. Így az egyik „alapszabály” (muhaha), hogy azt a munkát, amitől viszolygok, a legutolsó pillanatban csinálom meg. Ennek a tudatos halogatásnak egyetlen „értelmes” oka van: hogy minél kevesebb időt töltsek el vele és minél kevesebb szenvedést okozzon. Az időnyomás sokat számít, és sokkal hatékonyabb vagyok akkor, ha már nincs menekvés, mert mindenképp el kell végezni a munkát, nincs már több puffer a halogatásra. Így Ernő, az imposztorom is kisebb eséllyel szó bele. Elismerem, hogy ez nem túl menő stratégia, de nálam bevált. Szóval ha egy ilyen uncsi, de kötelező feladat még nem deadline-os, hiába a logika és az észérvek, akkor sem fog becsúszni egy ilyen álom munkanapra.
Az izgalmas, ám konkrét határidő nélküli feladatoknál viszont jön az „Úristen, hogy fogom megcsinálni a saját elvásárásaim szerint” lemez. Hogy is néz ki ez egy ilyen „ráérős” napon? Íme:
Na, ma végre ráérek valamit alkotni!! Melyiket is csináljam meg…? Hm, hm… Háááát, ez jó lenne, de túl nagy falat, jó, ezen még gondolkodni kell sokat, de még van idő, pár dolognak amúgy utána is akartam nézni a témában. (Tikk-takk.) Na, basszus, annyit gondolkodtam és kutattam, hogy elment az idő, már nem fogom tudni befejezni. Mindegy, legalább haladtam vele. De akkor valami kisebbet csináljunk meg. Jó, de melyiket? Annyi jó téma van… BÁRMELYIKről tudok írni… Mind olyan érdekes, és annnnnnnyit tudnék mesélni… Mühühü!! Melyik legyen, melyik legyen…? Oké, lássuk, melyikhez van kép? Afene, hová lettek a jó képek? Rendet kéne csinálni végre a mappák között. Nem igaz, hogy még erre sem vagyok képes, pedig már hányszor elhatároztam… Jó, mondjuk legyen ez a kép, ez jó lesz ehhez a témához…
Te jó ég, már ennyi az idő??? Hogy fogok bármit is befejezni, mindjárt menni kell a gyerekekért. Jó, akkor nem írom meg az egészet, és nem a blogba posztolom, hanem csak FB-ra. Megint ez az idegesítő kapkodás. Na, ez az anyag is jó nagy semmi lesz. Egy egész napom volt rá, és nem bírtam rendesen megcsinálni. Nyugi, nyugi, még van idő átnézni, meg még egyszer átnézni… Nnna, jó, nem egy nagy kaland, de végül egész pofás lett. Közzéteszem. AAAAAAAAAAAAAaa, basszus, kimaradt belőle egy „nem”, így tök értelmetlen… Hogy nem vettem észre???? Háromszor néztem át. Módosítom. Megőrülök, hogy mindig ez van. Tessék, nem is lájkolja senki. MERT. EGY. SZAR. Mindenki látja. Jó, na csak kapott egy szánalomszivecskét, hú, de megérte ez az egész. Nem is értem, mit próbálkozom itt. Ma sem jött ki semmi értelmes belőlem, pedig ez végre egy olyan nap volt, amikor BÁRMIT csinálhattam volna. És ennyit bírtam összehozni. Annnnnnyira gáz.
Mi a megoldás?
Ha szépen, gondosan tervezem a feladatokat, ahogy a Timentortól tanultam, mindennek van határideje, és nincs egy egész napom tipródni rajtuk, akkor egészen más a helyzet. Csinálok mindent, mint valami feladatterminátor, és minden szépen elkészül. Persze aggódás akkor is van, hogy elég jó lett-e, de jóval kevesebb idő jut rá. Sajnos ez általában csak az ügyfeles munkák esetén valósul meg, a saját vállalkozásom teendőinél nem tudok ilyen kemény lenni. Ez az egyik hátránya annak, ha az imprós ember a saját maga főnöke – az ügyfélért kilógatja a belét, a saját dolgaira meg nem bír már odafigyelni. (Ernő persze most is itt nyomja, hogy miért nem? Akkor minek vállakozik egyáltalán?)
De ez még hagyján. Mert amit nem tervezek, na, ott garantáltan jön az imposztorosokra oly nagyon jellemző halogatás, ami jóval több feszültséggel jár. Sok halogatás, sok belső feszkó, sok tűzoltás – és persze remek lehetőség, hogy Ernő piszkáljon a végtelenségig. De béna vagy, na még ezt sem bírtad összehozni, ó, anyám, EZ MEG MI???
Mivel utálom az adminisztrációt és nekem a határidők tervezése ebbe a körbe tartozik, ezért a Timentor segítségével olyan megoldásokat kellett keresni nekem, amivel eredményesen tudom meghekkelni magam. Ez abból áll, hogy külső kontrollt veszek igénybe, hogy az ilyen „csak rajtam múlik” dolgokhoz is rendelődjön egy valódi deadline, amit nem tudok – vagy legalábbis nehezebb – tologatni. Ilyen külső kontroll lehet:
- egy ostorcsapkodó konkrét személy (mentor, projektvezető pl.);
- egy program, ami aktívan baszkurál, hogy csináld már, amit kell;
- a nyilvánosság: pl. megosztom, hogy mi a határidő, és akkor nincs mit tenni, tartanom kell magam hozzá;
- a csoportnyomás: „testen kívüli” lesz az érdekkör, tehát nemcsak nekem fontos, hogy meglegyen, amit kitaláltam, hanem másoknak is.
Ezek mind nagyon beváltak nálam (még a program is, mert az általa küldött üzenet az agyamnak csaknem ugyanolyan értékű, mintha embertől jönne). A külső kontrollos határidők hatékonyan segítenek abban, hogy eggyel kevesebb alkalma legyen Ernőnek belém rúgni, ha ugyanis valami nem készül el időre, akkor eredménytől függetlenül azonnal aktiválja magát. Hát kinek hiányzik ez?
Ti amúgy hogyan próbáltok úrrá lenni a halogatáson?
Fotó: Nerpel Nikoletta
Ha neked is kell segítség, a Timentort itt találod.
]]>A kompozíció műalkotás elemeinek belső rendje, ami a szemlélőben az egység benyomását kelti. Meghatározza a mű alapvető összefüggéseit, a felületet tagolását, a formák elhelyezkedését és arányát. Alkotóelemei a tér (az „üres” részek is), a forma (a pont, a vonal, a folt) és a szín.
A kompozíció akkor tökéletes, ha hozzájárul a teljességhez: amikor már sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet a műből. A jó műben a belső erők összetartják a szerkezetet, a részek egymással való kapcsolata pedig dinamikát teremt.
Egy festménynek – olykor minden látszat ellenére – mindig van dinamikája. A dinamika – a mozgás – egy műalkotásban nem csak úgy jelen lehet, hogy a művész konkrét mozgást ábrázol, hanem úgy is, hogy az elemek egymással alkotott kapcsolata eredményez a szemlélőben feszültséget. Feszültséget kelteni és ezzel dinamikát adni a képnek több kompozíciós eszközzel is lehet, az egyik legkifinomultabb ezek közül az aranymetszés.
Az állapotváltozás érzelmet vált ki, ahogy az egyensúly is akkor lesz fontos, ha borulni látszik. Ezért van az, hogy tökéletesen szimmetrikus dolgok nem hoznak lázba, nem mozgatnak meg. Mihelyst van egy kis egyenlőtlenség a részek között, máris feszültség keletkezik, ami vonzza a figyelmet.
Az aranymetszés egy különleges változata az aszimmetriának. A tudat persze akaratlanul is próbálja kiegyenlíteni az aránytalanságokat – ezért csodálatos a festészet, mert egyszerre vesz részt benne az alkotó és a néző. A mi tudatunk is kell ahhoz, hogy a kép életre kelljen. Enélkül az egész értelmetlen.
Az aranymetszés csodálatosan segít irányítani a tekintetet, megadja az irányokat és fókuszt is. Természetesen felesleges a tökéletes aranymetszést keresni, hiszen a festészet világában egyetlen kép kompozíciója sem engedelmeskedik sem a természetnek, sem a geometriának. De a hatást abszolút lehet érzékelni. Az aranymetszés kulcsvonalain vagy csomópontjain könnyen megtalálható az, amire a festő fel kívánja hívni a figyelmünket.
Az aranymetszés (nagyjábóli) alkalmazása segít a kívánt feszültség megteremtésében, játékra, közös gondolkodásra hívja a szemlélőt, és arra, hogy ne csak nézze a képet, hanem lássa is.
Ha szeretnél többet tanulni az aranymetszésről és arról, hogyan tudod használni a saját marketingedben, csatlakozz bátran a Vállalkozni művészet műhely tagjaihoz ezen a linken.
]]>Legendás
Banksyt az anonimitása már alapból izgalmassá teszi. Ki lehet valójában ez a zseniális művész? De jó lenne a maszkja mögé látni… Az emberek szeretik az ilyen rejtélyeket, szeretik fejtegetni, mi lehet a megoldás. Kombinálnak és várják, hogy hátha… egyszer… valaki kideríti az igazságot. De Banksy évtizedek óta nem enged.
Következetes
Banksy minden körülmények között Banksy marad. Nem fedi fel a titkait. Sosem lesz kiszámítható. Sosem tudjuk, hol bukkan fel, mire készül. De még ennél is fontosabb, hogy mindig hű önmagához, a saját alapértékeihez, a maga teremtette művészetéhez.
Bevállalós
Ha arról van szó, hogy elmondja, amit akar, nem fél kockázatot vállalni. Szándékosan illegális, direkt vandál, készakarva tesz az elvárásokra és szokásokra.
Magabiztos
Nem fél megosztó lenni. Nem fél attól, hogy mit gondolnak róla. Nem fél megtörni a sémát. Nem fél a felháborodástól. Nem fél megmutatni, miben hisz.
Másolható
Nem izgatja, hogy a művei koppinthatóak. Mert csak elvileg azok, hiába stencilekkel készülnek. Az, amit ő csinál, mindig felismerhető és mindig egyértelműen eredeti. Az egyik legjobb példa arra, hogy különbözőnek lenni nemcsak a termékkel lehet, hanem a célokkal, a személyiséggel, az üzenettel is.
Ideiglenes
Az, ahogy nem az örökkévalóságnak alkot, csak még értékesebbé teszi a műveit. Az, hogy a képei bármikor megsérülhetnek, eltűnhetnek, csak fokozza a vágyat, hogy az ember láthassa őket és valamiképp részesüljön belőlük.
Érthető
Banksy úgy kommentál, hogy közben nem magyaráz. Úgy mesél, hogy szó nélkül is azonnal világos az üzenete. Mindig naprakész, mindig aktuális, mindig hiteles, mindig ütős.
Szórakoztató
Azzal, hogy a műveihez a környezetet is felhasználja, bravúrosan alakítja át a megszokott teret. Képes valami meglepőt és különlegeset elkészíteni abból, amit korábban már ismertünk. A vandálkodásával sosem elvesz, hanem éppen hozzátesz az adott közeghez. Elgondolkodtat, megmosolyogtat vagy épp felbosszant – mindegy, a lényeg, hogy sosem hagy hidegen.
Lenyűgöző, ugye? De azért ettől még simán éhen halhatna, bármilyen zseniális is. Ő azonban nem csak művészként, vállalkozóként is sikeres. Méghozzá nem is kicsit. Arc nélkül, teljes anonimitásban, javarészt illegalitásban mégis hogyan lehet világhírű brandet építeni…?
Erről szólt egy teljes mastermindunk, amelynek anyagát egy e-bookban foglaltam össze. Ígérem, nem fogtok unatkozni, ha letöltitek és elolvassátok. Ha szeretnéd letölteni, egy e-mail címért cserébe tiéd lehet itt!
A képek forrása: https://banksy.co.uk/
]]>Ma már egészen furcsának tűnik az a helyzet, amibe az akkor még csak 28 éves Gerbeaud Èmile került. Ugyanis ő lényegében beleült a tutiba – azaz egy jól menő vállalkozást vehetett át fokozatosan. Íme, Vállalkozni művészet műhely Gerbeaud Èmile-ről szóló mastermindjának egyik legérdekesebb fejezete!
Történt ugyanis, hogy a kiváló magyarországi cukrász, Kugler Henrik, nem tudta jó szívvel kire örökíteni már jól menő cégét, és egy idegen szakemberben, méghozzá Gerbeaud személyében találta meg a megfelelő utódot. Ez persze akkoriban sem volt általános.
A MIGNONOK HAZAI ELTERJESZTŐJE SZINTÉN EGY TÖBB GENERÁCIÓS CUKRÁSZCSALÁD LESZÁRMAZOTTJA VOLT, ÉS EKKOR MÁR AZ ÖVÉ VOLT AZ EGYIK LEGKEDVELTEBB ÜZLETHELYISÉG A VÁROSBAN. A HÍRES GIZELLA (MA VÖRÖSMARTY) TÉRI CUKRÁSZDA KEDVELT VOLT A JÓMÓDÚ POLGÁRSÁG, VALAMINT AZ ARISZTOKRÁCIA KÖRÉBEN IS. KUGLER NEMCSAK A VEVŐK KÖZÖTT, HANEM SZAKMÁBAN IS IGEN ELISMERT VOLT, MÉLTÁN NYERTE EL A CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI UDVARI CUKRÁSZ CÍMET.
Mivel nem volt, aki neki tetszőn vitte volna tovább a nevét és az üzletét, az ötvenes éveiben járó Kugler gondolt egyet, és a szakmabeliek között kezdett el utódot keresni. 1882-ben Párizsba utazott, és ott ismerkedett meg az akkor még csak 28 éves, ám igen tehetséges és ambiciózus Gerbeaud Emillel, akit néhány találkozó után felkért, hogy vezesse, és fokozatosan vegye is át a cégét.
A Gerbeaud és felesége 1884-ben érkezett meg Magyarországra, és kezdtek el dolgozni a Kugler cégénél. Ekkoriban Budapest a világ egyik legfejlettebb malomipari városának számított: kiváló alapanyagok, olcsó munkaerő, és egy jól felfuttatott üzlet várta őket. Ez egyértelműen egy hatalmas előrelépés volt Gerbeaud karrierjében.
Az üzlet átvételének a pontos körülményei tisztázatlanok, az bizonyos, hogy Gerbeaud nem tudta a teljes vételárat egy összegben kifizetni, hanem pénzügyileg fokozatosan vált a cukrászda tulajdonosává. Ettől függetlenül már a kezdetektől teljesen átvette a vezetést, új árpolitikát folytatott, új termékeket vezetett be. Kugler szinte teljesen visszavonult és csak pénzügyileg maradt érdekelt a vállalkozásban.
Kettejük összefonódása a brand nevében is megjelent. Eleinte a márka neve Kugler Henrik Gerbeaud volt, majd Henrik 1905-ben bekövetkezett halálát követően s vállalkozás Kugler Henrik utóda Gerbeaud néven működött tovább. 1908-ban megalakult a Kugler Henrik utóda Gerbeaud Részvénytársaság is. (Tehát több 20 évvel azután, hogy Gerbeaud a céghez került.)
A KETTŐS NÉVHASZNÁLAT MAGYARÁZHATÓ JÓ ÜZLETI ÉRZÉKKEL, HISZEN KÁR LETT VOLNA EGY JÓL BEVEZETETT, ISMERT MÁRKANEVET ELHAGYNI. NYILVÁN NEM JÖTT ROSSZUL AZ UDVARI SZÁLLÍTÓI CÍM SEM, DE PERSZE AZ IS LEHET, HOGY EZ CSAK SIMÁN A KUGLER ÉS GERBEAUD KÖZÖTTI MEGÁLLAPODÁS RÉSZE VOLT. MINDENESETRE MEGFELELT A KOR SZOKÁSAINAK MISZERINT A NEVES ELŐD ELŐTTI TISZTELET KIFEJEZÉSEKÉNT AZ Ő NEVÉT IS MEGŐRIZTÉK, TOVÁBBVITTÉK A CÉGBEN.
Ha szeretnél további izgalmas részleteket megtudni arról, hogyan épült fel a cukrászbirodalom, ami máig meghatározó Magyarországon, csatlakozz bátran a Vállalkozni művészet közösségéhez ezen a linken.
Képek: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum „Gerbeaud Emil 1854-1919” c. kiállítása
A célja persze nem az elértéktelenítés volt, hanem a mindennapokban érzékelt design szintjének emelése és a kreatív alkotás könnyed felhasználhatósága. Ő az, aki tényleg szinte mindenhez képes volt adni a nevét, a szignóját, ha meggyőződése volt, hogy tényleg egy jobb termék, egy „minőségibb átlag” jön létre azáltal, hogy neki ahhoz köze van.
Munkássága nemcsak az értékteremtés és az értékterjesztés miatt rendkívüli, hanem azért is, mert képes volt összeegyeztetni és lényegében megtestesíteni két ellentétes szerepet: a művészi alkotót és a profi vállalkozót. Azzal, hogy szerves kapcsolatot teremtett e két világ között, egyúttal kicsit modernizálta mindkettőt.
EBBEN AZ ÚJÍTÁSBAN A FŐSZEREPET AZONBAN NEM AZ ALKOTÁSAI, HANEM Ő MAGA JÁTSZOTTA. HA ÚGY TETSZIK: Ő MAGA VOLT A SAJÁT FŐMŰVE.
ANDREW WARHOLA (ERRŐL MAJD HOLNAP) ALKOTÁS KÖZBEN UGYANIS MEGTEREMTETTE ANDY WARHOLT IS. A MÁRKÁT, AZ IKONT, A VISZONYÍTÁSI PONTOT, A PÉLDAKÉPET.
ÉS EHHEZ EGY TÖKÉLETESEN ILLESZKEDŐ ARCULATOT.
Ő ugyanis pontosan tudta, milyen fontos a megkülönböztető és következetes márka. Épp ezért tudatosan alakította ki a saját imázsát is. Ennek köszönhetően felismerhetővé, igazi jelenséggé vált, és jelentősen különbözött azoktól a reklámvilágból ismert tucatfiguráktól, akikkel maga is dolgozott.
Ehhez a jó példákat és mechanizmusokat a 20-as évek a hollywoodi filmcsillagait tanulmányozva leste el. Ezek felhasználásával Warhol létrehozott egy nagyon különleges művészi személyiséget, amelyet apránként tökéletesített, és évtizedeken át módszeresen fenntartott.
Andy Warhol excentrikus, rideg, ijesztő, hűvös, baljóslatú, kívülálló, mindig megközelíthetetlen és mégis mindig jelenlévő hírességként viselkedett, és ezt a képet a nyilvánosság előtt vagy médiaszereplései során is erősítette. A vele készült interjúkban rendszerint kétértelmű kijelentéseket tett, amelyekről sosem sikerült kideríteni, hogy komolyan beszélt, vagy csak szórakozott.
Amúgy már maga az produkció volt, ahogy megjelent – természetesen ebben sem bízott soha semmi a véletlenre. A művészekkel teli városban senkinek sem volt olyan fellépése, mint neki. Mindenki azonnal felismerte, és ő könnyedén vonzotta is a figyelmet.
A külseje nagyon egyszerű, de mégis karakteres volt: felül szinte mindig valami fekete hosszú ujjút (garbót, bőrdzsekit, zakót) viselt farmerrel, ami lehetett fekete vagy világoskék, fakult. Androgün megjelenését átlátszó (többnyire rózsaszínű vagy bézs) műanyag szemüvegkerettel (vagy indokolatlan helyzetekben is hordott fekete napszemüveggel), de mindenekelőtt egy dicsőségteljesen összeborzolt, platinaszőke parókával tette teljessé.
A parókának különös jelentősége volt nála, lényegében függőjévé vált. Nem csoda, hogy az csaknem olyan híressé vált, mint ő maga. Több mint 40 parókáka volt, amelyeket egy New York-i parókagyártó készített, Olaszországból importált hajból.
A parókával egy gyengeségét változtatta erővé: igen korán kezdett kopaszodni, ezért már a 20-as éveiben parókát viselt. Ez eleinte inkább a kopaszság elrejtését szolgálta, később azonban hangsúlyos látványelemmé vált nála, amit a parókák színe és stílusa is követett: egyre szőkébbek és egyre borzosabbak lettek.
A paróka kortalanná tette őt, senkinek gőze sem volt, hogy igazából hány éves, hiszen már huszonévesen is hozzátartozott a viseletéhez. Nem csoda, hogy ragaszkodott hozzá, és rendkívül érzékeny is volt a parókájára. Egyszer egy dedikáláson egy lány egyszer lerántotta Warhol parókáját a fejéről, ami teljesen kiborította. „Nem tudom, mi akadályozott meg abban, hogy kihajítsam az erkélyen” – írta később a naplójában.
Ha szeretnél többet megtudni arról, miért és hogyan használta és gyúrta magára a mester a marketinget, akkor csatlakozz bátran a Vállalkozni művészet műhelyhez ezen a linken!
]]>A fenti mondatot Jeckel Eszter jelentette ki, méghozzá annak a jelenségnek a következményeként, ami ezt a cikket is ihlette: a coach szakma divatossá válása és felhígulása miatt. Vele és három másik szakemberrel beszélgettem arról, hogyan lehetne a coachok megítélésén és (el)ismertségén változtatni.
Egyre több a coach, azaz az olyan szakember, aki speciális módszerrel segíti át az ügyfeleit egy-egy nehezebb élethelyzeten, döntési fázison, elakadáson. Nem tanácsadók, nem pszichológusok, nem mentorok, hanem támogatók – vagy ahogy Váróczi Aranka hívja őket: kísérők.
Ez igen nemesen és egyszerűen hangzik, de pont ebben van a csavar. Mivel a szakma jogi háttere nem tisztázott, lényegében bárki nevezheti magát coachnak, ha elvégzett valamilyen – akármilyen – ilyen irányú képzést.
– Manapság számos coach képzés ontja ki magából a „végzett szakembereket” – erősíti meg Aranka. – Sokan vagyunk és sokfélék. A coaching módszerei és alapjai viszont nem annyira változatosak, annak ellenére, hogy látunk olykor elmosódott határvonalakat. Nekem is sokszor mondják, hogy „ma már mindenki coach”, pedig az igazság az, hogy sokszor még az sem az, akinek van róla papírja. Ez pedig valóban felhíguláshoz vezet.
– Rengeteg coachképzést lehet találni, amelyek alig rendelkeznek gyakorlati óraszámmal, holott a coaching alapja az önismeret és a rengeteg gyakorlás – magyarázza Ridira-Bócsi Rita. – Sajnos olyat is láttam már, hogy frissen végzett coach saját képzést indított. Így sokszor megkérdőjelezhető, hogy milyen elméleti, gyakorlati tudással kezdi meg valaki ezt a hivatást. Az is gond, hogy sok, tanácsadóként vagy mentorként tevékenykedő szakember is coachnak hívja magát, holott ezek ugyan hasonló, de mégis eltérő műfajok. Sajnos ez mind rontja a szakma megítélését.
Előny vagy hátrány, jó kérdés, de tény: a szakma jelenleg önszabályozó. A szakmai szervezetek azért, hogy minél transzparensebb legyen ez a terület, elindítottak egy minősítési rendszert. Ez várhatóan segíteni fogja mind az ügyfeleket, mind a coachokat a megfelelő szakemberek és képzések megtalálásában.
Aki hiteles, hozzáértő, elhivatott, eredményes szakember, és képes egyedi lenni, az hosszú távon is sikeres lesz coachként.
Coach? Kell az nekem?
De addig is, amíg a szakma utoléri önmagát, nem árt tisztában lenni azzal, mikor is érdemes coachhoz fordulni. A megkérdezett szakemberek szerint akkor, amikor viszonylag gyorsan kell döntésre jutni vagy megoldásokat találni egy konkrét helyzetben. Ha gyors és hatékony segítségre van szükségünk, és ha nem a miértekre keressük a választ, hanem a hogyanokra.
– Amikor már jónéhány éjszakán át hánykolódunk, mert nem jutunk dűlőre, hogyan döntsünk valamiben, akkor jól jöhet egy coach – hoz elő a konkrétabb példát Eszter. – Ha bátortalannak érezzük magunkat egy lépés megtételére, akkor egy coach segít utánajárni, miért nem merünk kilépni egy kapcsolatból, vagy miért nem tudunk, akarunk, merünk például munkahelyet váltani.
Fontos tudni, hogy a coach nem terapeuta, nem feladata múltbeli sérelmek feltárása, megoldása. A coaching egy kifejezetten célirányos és megoldásközpontú módszer, amelyben a figyelem a jövőre irányul és arra, hogy a kitűzött cél milyen módon érhető el. Az irányokat és a megoldásokat maga az ügyfél határozza meg és ő is mondja ki. A coach a szakértelmével biztonságos teret és kellő időt biztosít mindezek kibontakozására, miközben együtt haladnak az úton.
– Persze előfordul, hogy az ügyfél nagyon szeretne megoldást találni az adott élethelyzetére és a jövőre koncentrálni, előrelépni, de amikor egy lépést tesz előre, utána rögtön kettőt tesz hátra – teszi hozzá a fentiekhez Aranka. – Ilyenkor a coach felelőssége felismerni, hogy esetleg a múltban mélyen gyökerező, feldolgozatlan sérülések vagy berögzült viselkedésminták akadályozzák az előrelépést. Szakmai határainkat ismerve és vállalva bátran és őszintén elmondhatjuk meglátásainkat az ügyfélnek és ajánlhatunk számára megfelelő szakembert, aki segíteni tud neki.
Van egy mondás, hogy az a jó coach, aki nem hagy lábnyomot az ügyfele életében, azaz úgy tűnik, mintha nélküle is megoldódott volna a helyzet. Én ebben hiszek.
Kérem, ilyet rendes coach nem tesz!
Ha az ember eldöntötte, hogy egy coach támogatását kéri, már a szakemberen múlik, pontosan hogyan segíti hozzá az ügyfelét a megoldáshoz. Ugyanakkor a szakmának vannak bizonyos szabályai, amelyeket egy igazi coach sosem szeg meg. Például nem vájkálnak a múltban, nem adják tovább a történeteket, és nem mondják meg, mi a konkrét teendő.
– Leginkább az nem történhet meg, hogy megmondjuk az ügyfélnek, mit csináljon. Hogy szerintünk mi lenne jó neki. Hogy a mi tapasztalataink és érzéseink, benyomásaink alapján tanácsot adjunk, vagy megmondjuk a tuti receptet. Nincs ilyen – magyarázza Aranka. – Az ő élete, az ő megélései, az ő érzései, az ő útja az Övé. Nem pedig a miénk. Bár gyakran kérnek tanácsot coaching beszélgetésen, azt gondolom, ezt mindannyiszor tisztáznunk kell, hogy a coaching nem tanácsadás.
– Az ügyfél rendelkezik azzal a tudással és erőforrással, ami a helyzete megoldásához szükséges. Az én dolgom, hogy ezeket az erőforrásokat a felszínre hozzuk, de helyette nem tudok dolgozni – hangsúlyozza Eszter is. – Az sem történhet meg, hogy nyújtjuk a coaching ülést, illetve azok sorát, mint a rétestésztát, hiszen ez nem terápia, hanem egy megoldásra törekvő módszer.
Többnyire az ügyfél választja ki a coachát, de aztán több tényezőn – például a témán vagy a résztvevők közötti „kémián” – múlik, elindulhat-e valóban a közös munka.
– A közeli hozzátartozókat nem mindig jó ötlet coacholni, ezért érdemes ezt egy kis fenntartással kezelni, persze egy próbát megérhet – jegyzi meg Marci. – Többnyire már az első beszélgetésen kiderül, hogy tudunk-e segíteni a hozzánk fordulónak, és hogy tudunk-e együtt dolgozni.
Fortélyos félelem fogságában
Ez persze mind jól hangzik, de a coachok minden jószándéka és szakértelme sem segít, ha nem éreznek irántuk bizalmat a lehetséges ügyfelek. A szakmáról még mindig elég keveset tudni, ráadásul igen sok téves elképzelés él róluk a köztudatban. Ezzel a sajátos helyzettel még a legjobb coachok is küzdenek.
– Valóban kevés az információ, ami miatt az emberek nem igazán tudják, mire számíthatnak – mondja Marci. – Ezért is igyekszem minél többet kommunikálni magamról, a szolgáltatásomról, és hogy kinek, miért lehet ez hasznos. Indítok például egy külön cikksorozatot a honlapomon, ahol példákon keresztül mutatom be, hogy a „mentális átkapcsolás” mennyi mindent hozhat be az életünkbe.
Rita arról számol be, hogy sokan félnek attól, hogy egyáltalán megbízhatnak-e a coachban, nem fogja-e továbbadni, ami az ülésen elhangzik. Sokan tartanak attól is, hogy maga a coach mit fog gondolni az ügyfeléről, nem fogja-e cikinek tartani a témáját.
– Amit coachként tehetek, az a megerősítés, a megtartás és az együttérzés kifejezése, így biztonságban tudhatja magát az ügyfél.
A bizalom akkor tud kialakulni, ha megteremtődik a biztonság, amelynek alapját az együttműködési keretek meghatározása adja. A coach etikai normák mentén és titoktartasi kötelezettség mellett dolgozik, ezért ami egy coaching ülés során elhangzik, az szigorúan a résztvevők között marad.
Eszter tapasztalata szerint az emberek egy része azt gondolja a coachról, hogy turkálni fog a fejükben, mert a coach valami „pszichoizé”. Gyakran attól is tartanak, hogy majd jól megmondja nekik, hogy mit csináljanak. És ez még nem minden.
– Volt olyan ügyfelem, aki amiatt aggódott, hogy valami ezoterikus hablaty lesz az egész coaching folyamat, mert sajnos megszaporodtak az ezo coachok. Hogy mit teszek? Edukálok: folyamatosan tanítom az embereket arra, hogy mi a coaching és mi nem az. Én a taxis példát szeretem a coachingra. Én vagyok a taxisofőr, de én nem tudom megmondani az ügyfélnek, hogy hova menjen, mert ez a tudás nála van. Én csak segítek eljutni oda, ha megmondta az úticélt.
– Kétirányú félelem van, úgy látom – egészíti ki az elhangzottakat Aranka. – Egyik irány attól fél, hogy a coachok „kóklerek”, és hogy a coaching csak egy újabb pénzlehúzás lesz a semmiért. A másik irány pedig attól tart, hogy a cochok valami újabb „szaktekintélyek”, akik „kitudjamilyenrejtélyes” dolgokat művelnek.
Nagy a felelősségünk nekünk, coachoknak, hogy egyértelműen és tisztán, hitelesen képviseljük önmagunkat és a szakmát is. Hogy bátran és büszkén vállaljuk coachságunkat, és emellett folyamatosan tanuljunk, fejlődjünk egyéni és szakmai szinten is. Hogy közel vigyük az emberekhez a coaching lényegét, a jövőcentrikus és megoldásfókuszú megközelítést, hogy az ne egy rejtély legyen, hanem sokak életének, mindennapjainak szerves része. Mi, coachok pedig ne valami fura, elérhetetlen és megközelíthetetlen „szaktekintélyek” legyünk, hanem csupán önmagunk, emberek. Ezeken dolgozom folyton magam is, emberként és útitárs-coachként egyaránt.
Így válassz magadnak coachot!
- Nézd meg, rendelkezik-e minőséget biztosító akkreditációval (ilyenek pl. a nemzetközi szervezetek, mint pl. ICF, EMCC minősítési szintjei).
- Ellenőrizd, hogy tagja-e például a Magyarországi Coach-Szervezetek Szövetségének: http://www.coachszovetseg.hu/
- Nézz utána, milyen iskolákban és mennyit tanult, hol végzett, milyen tapasztalata van.
- Olvasd el, milyen referenciákkal rendelkezik, ha ismerősök is ajánlják, kérdezd meg őket a tapasztalataikról.
- Keresd fel a honlapját, a Facebook-oldalát, ahol meg lehet ismerni őt és a szolgáltatását. Sokat segítenek a videók, blogcikkek, amik személyesebbé teszik a bemutatkozást. Ebből már nagyjából le lehet szűrni, az illetővel tudsz-e egy hullámhosszon rezegni – hiszen ez a közös munka alapfeltétele.
- Derítsd ki, mi a „szakterülete”: life vagy business vonal, és hogy azon belül van-e bármilyen specializálódása.
- A coach a saját személyiségével dolgozik, azaz nem tud más lenni, mint amilyen. Ilyen módon tehát működnie kell a „kémiának” ügyfél és coach között. Érezned kell, hogy megbízhatsz benne.
- Az igazi coach „veled megy az utadon”: nem visz el magával valamerre, és nem is mondja meg, hogy merre menj, nem diktál megoldásokat, hanem támogat, teret, időt és biztoságos közeget teremt számodra a fejlődéshez és szükséges válaszok megtalálásához.
Többször is volt szerencsém megfigyelni őt munka közben. Van nála egy váltás, amikor érezni, hogy bár jelen van, a gondolatai egészen máshol járnak – mondhatni „kétdimenzióssá” válnak. És amikor látom, hogy fejben fényképez, nem merem kérdezni. Pedig nagyon is izgalmas, hogyan örökíti meg az embereket a fotográfus, Nerpel Nikoletta.
Amikor először találkoztam vele, már akkor is mély benyomást tett rám. Nemes, méltóságteljes megjelenése miatt akár a kamera másik oldalán is állhatna mint modell. Niki magas, feltűnő jelenség, ugyanakkor kicsit zárkózott, visszafogott ember. Amilyen szűkszavú ő maga, annál beszédesebb a ruhatára, amely nemcsak arról árulkodik, hogy remek a stílusérzéke, hanem arról is, hogy vonzódik a képzőművészethez, a különleges, de mégis klasszikus látványelemekhez és az időtálló eleganciához. Ez utóbbi – ahogy többen is megállapították már – a képeire is jellemző.
Amikor először találkoztam vele, Pásztor Anita divattervező ruháit fotózta Pusztazámoron, az Öreg Tölgy Kastélyfogadó pompás parkjában. Korábbi szerkesztőségi és PR-os munkáim miatt igen sok fotóssal működtem már együtt, és mindig nagyon izgalmas megfigyelni, ahogy dolgoznak – így volt ez Niki esetében is.
Niki csendes és visszahúzódó teremtés, de ott a kastélyban áradt belőle a lelkesedés. Mindenkit megelőzve jóval a megbeszélt idő előtt érkezett meg, hogy be tudja járni az egész kastélyt és hogy a helyszín által is inspirálódjon. Egyszerre volt izgatott és elmélyült, ahogy gondosan felmérte a tereket és a ruhakölteményeket. Az egyik lila, fodros ruhát hosszabban simogatta, igazgatta, esküszöm, még a tekintete is fátyolossá vált, ahogy elképzelte, hogyan mutat majd a ruha a modellen.
„Nagyon jó olyan emberekkel dolgozni, akik hozzám hasonlóan maximalisták. Remek érzés úgy alkotni, hogy vakon rábízhatom magam a többi szakemberre, a sminkesre, a fodrászra, a stylistra, és nekem csak a saját feladatommal kell törődnöm. Örömmunka ez, ahol nem egyedül vagyok, és nem csak rajtam múlik az eredmény, hanem valóban közös alkotótevékenység zajlik.”
Ugyanez a szenvedély és alaposság mutatkozott meg nála akkor is, amikor Ladányi Bea és Sift Karina fotózásán voltam vele – ezúttal a segítőként. Örültem, hogy nem volt ellenére, hogy én is ott „tébláboljak” körülöttük. Végül nemcsak ruhakisimító, hajtincsbeállító és nevetésgenerátor voltam, hanem beugró modell is: én lettem „az ügyfél”, akinek az Önbizalomba öltöztetve két mentora éppen tanácsot ad.
Öröm volt Nikit ismét munka közben látni. És ahogy már első alkalommal is, most is meglepett, hogy finom, vékony ujjaival milyen határozottan képes összeállítani a hatalmas vakulámpákat, vagy tologatni kanapékat, ha éppen arra van szükség. A több órás fotózás igazán otthonosan zajlott, amiért ezúton is köszönet a Studio Montázs tulajdonosának.
Niki az anya-lánya párossal hamar megtalálta a közös hangot, annak ellenére, hogy Bea és Karina váltig állította, hogy róluk aztán nehéz jó képet készíteni, pláne, ha együtt szerepelnek rajta. Nikinek ezt már az első sorozatnál sikerült többszörösen is megcáfolnia, ami egyértelműen hozzájárult a remek hangulathoz.
A következő alkalommal már magam is „rendes” modellje voltam – bár ez inkább egy nagy bohóckodás volt. A Brandbirds Brandship találkozóján ugyanis Niki vállalta, hogy a helyszínen – ami ezúttal a Montázs Art Cafe volt – flat lay fotókat készít a jelenlévő vállalkozók termékeit felhasználva. Mivel sokan szolgáltatók vagyunk, termék híján kitaláltuk, hogy összeállunk egy humán flat lay-ra. A dolog poénnak indult, de Niki valósággá tette. Bár közben – a maga szofisztikált módján – úgy nevetett ő is, hogy egy darabig úgy éreztem, ebből nem lesz semmi, csak móka és kacagás, mivel szó szerint kifeküdtünk ettől a helyzettől. De Niki egy pillanatig sem teketóriázott. Elrendezett minket, ahogy kell, és megkérte egyik társunkat, Annát, hogy tartsa meg a derekánál fogva, majd merészen fölénk dőlt, hogy elkészülhessen ez a nagyon is emberi termékfotó. Mi heten a földön fekve csak viháncoltunk, ahogy a megnyúlt karú tinédzserek szoktak, és mire felocsúdtunk, már kész is volt a kép.
Hát ilyen Nikivel fotózni. Hagy időt mindenre, ami ahhoz kell, hogy tökéletes fényképek készüljenek, de közben nem fecserészik feleslegesen. Folyamatosan azt kutatja, hogyan tudná még jobban képre vinni, ami a szeme előtt van. Megmutatni a lényeget, az eredetiséget, a szépséget. És közben ő maga is álmodozik és tervezgeti azokat az alkalmakat, amikor kötöttségek nélkül alkothat.
„A kreatív divatfotózás tökéletes kihívás számomra, abban kiélhetem magam, rettenetesen élvezem az egész folyamatot a tervezéstől az utómunkáig. Minél kreatívabb, minél összetettebb a projekt, annál jobban elemben vagyok közben. Szabadabban alkothatok az ilyen küldetések során, hiszen ilyenkor pontosan azt tehetem, amiért a szakmámba beleszerettem.”
Brandes vállalkozók nyomában – 1. rész
Kíváncsian indultam el a Ma-Mi Műhelybe, hogy megnézzem, hogyan tart ott Önismereti tréninget édesanyáknak Mógor Krisztina – vagy ahogy a többség ismeri: Dayfly Kriszti.
Az otthonos baba-mama térben mosolygós szervezők fogadnak és persze Kriszti, aki még a szokásosnál is ragyogóbb. Lassacskán érkeznek az anyukák is, többségük a gyermekével. Ahogy egyre többen leszünk, szinte zsigeri erővel törnek rám a saját kisgyerekes anyukalétem emlékei. Mielőtt azonban elmerülnék a saját világomban, Kriszti megkezdi a tréninget.
– Ez itt a szabad akarat helye – jelenti ki határozottan, megadva ezzel azonnal azt a megengedést és elfogadást, amit mi, anyukák sokszor igencsak sajnálunk önmagunktól és olykor egymástól is.
Kriszti röviden elmondja, nagyjából hogyan néz ki egy-egy együttlét itt, de rögtön hangsúlyozza, hogy nincs két egyforma alkalom. Ő tervez mindig, de hogy mi fog történni valójában, az mindig az adott helyen, az adott társaság döntésein, pillanatnyi állapotán, lehetőségein múlik.
Magáról is mesél, a saját anyai útjáról. Megtudjuk, hogy ő négy évig volt otthon a gyerekeivel, és hogy ez idő alatt sokat aggódott, szorongott, mert nem volt igazán kivel megbeszélnie a gondjait, kérdéseit. Úgy érezte, hogy mindaz, ami a szülőktől, a könyvekből, a médiából árad felé, teljesen más, mint amit ő a valóságban megél. Nem akart folyton magában kattogni, elindított hát egy mini csoportot a Facebookon, hogy ne érezze annyira egyedül magát ebben a sajátos helyzetben. Ez sokat segített neki, és lényegében ez vezette el élete egyik legjobb döntéséhez, amikor puszta érdeklődésből beiratkozott egy coach-képzésre. Attól kezdve minden megváltozott. Csakhamar világos lett számára, hogy úgy válhat igazán jó anyává, ha jól is érzi magát.
Rövid összefoglalóját figyelmesen hallgatja a közönsége, és egy-egy résznél többen hevesen bólogatnak, ahogy magukra ismernek a történetben.
Ezt követően kezdődnek is a feladatok, amelyeket Kriszti trükkösen úgy állított össze, hogy az ember saját magán dolgozzon, de közben egy másik emberre figyeljen. Eleinte van bennem némi kétely, hogyan lehet valaki másra ilyen intenzíven koncentrálni, miközben az ember a saját gyermekével is foglalkozik, de ez láthatóan semmi gondot nem okoz az anyukáknak. Páros gyakorlatok, kibeszélések, véleménycserék, tapasztalatmegosztások váltják egymást dinamikusan. Pörög az önismeret-kerék, előkerülnek a coachingban használt gondolatébresztő kártyák, aktív asszociációra késztetnek a sztorikockák.
A hangulat laza, mégis meghitt. Ámulatba ejt, hogy ebben a kedvesen zajos, kicsit kiszámíthatatlan közegben Kriszti milyen derűsen és higgadtan irányítja a közös és az egyéni gondolkodást. A hangja határozott, mégis lassú és békés. Árad belőle a harmónia. Kikacsintós történeteivel még közelebb hozza magához a társaságot.
A gyerekek közben jönnek-mennek, Kriszti időnként „babaőrként” is beveti magát, ha éppen ez szükséges ahhoz, hogy egy édesanya el tudjon mélyülni az adott feladatban. Ahogy az idő múlik, a babák érezhetően fáradnak, nyűgösebbé válnak, de Kriszti nem zavartatja magát emiatt, így az anyukák sem teszik. És láss csodát, a nyugtalan babák is hamar elcsitulnak.
Az édesanyák viszont egyre jobban meg- és kinyílnak egymás előtt. Szabadabban beszélnek a félelmeikről, és egyre jobban betölti a teret a „nem kell tökéletesnek lenni”-érzése.
Ahogy a tréning a végéhez közeledik, egyre csak arra gondolok, milyen szerencsések ezek az édesanyák, és hogy bárcsak én is járhattam volna annak idején egy ilyen felszabadító, gondolatébresztő, változásra bátorító közösségbe. Bárcsak nekem is lett volna lehetőségem – ha hetente csak egy-egy órára is – az édesanya-lelkesítő segítségére támaszkodni. Hogy átélhessem és tudatosítsam, amit itt ezek az anyukák: most, ebben a pillanatban a lehető legjobban teszem a dolgom.
Nyitókép: Trosztel Adrienn, BabaKukk Születésfotó
Mióta tudom, hogy introvertált vagyok, sokkal könnyebb az életem, mert tudatosabban és kreatívabban keresem a normális működésemhez szükséges egyedüllétre a lehetőséget. Sokat segített ebben az is, amikor végre home office-ban dolgozó vállalkozó lettem. De vajon hogyan küzdenek meg az intró-lét sajátosságaival mások? Erről kérdeztem négy csodás vállalkozónőt, akiről kevesen gondolnák, hogy hozzám hasonlóan imádnak egymagukban lenni.
Kicsit úgy tűnhet, introvertáltnak lenni ma trendi dolog, de kérdezz csak meg erről egy érintettet, tuti, hogy nem divatból olyan, amilyen. Intrónak lenni ugyanis minden, csak nem menőség vagy kiváltság. Akármelyik típusába is tartozik az ember (itt tesztelheted magad), szinte minden egyes nap meg kell küzdenie azért, hogy a másokkal való interakció ne merítse le teljesen. És ilyenkor nem szimpla elfáradásról van szó, hanem olyan rendkívül enervált állapotról, ami hamar pánikszerű reakciókat válthat ki, hosszú távon pedig pszichoszomatikus betegségekhez vezethet.
Az infokommunikáció korát (is) éljük, és bizony ez nem kedvez a magányra vágyóknak. A teljes elvonulás luxusát kevesen engedhetik meg maguknak. Munkavállalóként introvertáltnak lenni pedig szinte egyet jelent a napi leamortizálódással, hiszen az ember nem teheti meg, hogy csak akkor és úgy kommunikáljon a többiekkel, ahogy „kedve” tartja. Persze vállalkozóként sem menekülhetünk meg ez elől teljesen, de így jobban tudjuk szabályozni a kommunikációs áradatot.
– Az introvertáltság egyik nagy előnye az, hogy remekül megvagyok egyedül akár napokig, hetekig is – jelenti ki határozottan Fodor Nóra. – Nem okoz gondot, hogy nincs kivel beszélgetnem. A hátránya viszont az, hogy még egy telefonhívás is komoly kihívás számomra. A vonal másik végén egy kedves, segítőkész hangot hall a vásárló, de közben hatalmas csatákat vívok saját magammal.
– Nem szeretek telefonálni. Egyáltalán nem. Nagyon nem – helyesel Somogyi Szilvia, a Marketingangyal. – Felhívni sem szeretek senkit, de az még rosszabb, amikor egész nap tudom, hogy valaki keresni fog, és várom a csörgést. Erre azt próbálom alkalmazni, hogy amikor telefonos egyeztetést kérnek tőlem, akkor megadok egy 1 órás időintervallumot, amikor tudom, hogy biztosan nyugodtan tudok beszélni, és akkor várom a hívást. Amúgy ha tehetem, inkább írásban kommunikálok. Számomra ez sokkal könnyebben megy, és felszabadító, hogy én szabhatom meg, mikor szakítom meg a munkát, és mikor vagyok nyitott az egyeztetésekre egy nehezebb napon.
Csendben tervezni és tenni, tenni, tenni
Az introvertáltaknak azonban nemcsak a rendszeres és kiszámítható egyedüllét fontos, hanem az is, hogy érezzék: a munkájuknak van értelme. Őket kifejezetten irritálja, ha haszontalan, értéktelen tevékenységekkel kell tölteni az idejüket. Sosem csak a fizetésért dolgoznak: szeretik a jó ügyeket, a hasznos küldetéseket, és hogyha valami magukon túlmutatót szolgálhatnak.
Nagyon fontos, hogy a vállalkozásunk segítségével értéket tudunk kínálni az embereknek. Így van egyfajta belső elhivatottság, küldetéstudat is bennem – mondja egyetértve Ladányi Beáta. – Volt egy saját utam, ahol nagy fejlődésen és tapasztalásokon mentem át és a megszerzett tudásommal most másoknak segítek. Ez hatalmas erőt nyújt nekem abban, hogy folyamatosan feszegetve a határaimat tegyek meg olyan cselekvéseket, amiket introvertáltként korábban nem tettem volna meg, és haladjak előre.
Szerintem az introvertáltakat az ég is vállalkozónak teremtette. Őket ugyanis nem kell folyton ellenőrizgetni, ostorral hajtani, önállóan is remekül elvégzik a kiszabott munkát – sőt: ha kellő szabadságban dolgozhatnak, akkor szinte szárnyakat kapnak. Nem kapkodnak, igyekeznek részleteiben is megérteni az elvégzendő feladatot.
Erősen biztonsági játékos vagyok. Nem hozok hirtelen döntéseket – erősíti meg Mitter Szilvia. – Alaposan megrágom a dolgot, mielőtt döntök. Ez mások szemében sokszor halogatásnak tűnik, de mentett már meg rossz döntésektől a „bizonytalanságom”. Lehet, hogy néha túl is gondolom a dolgokat és lehet, hogy így lemaradok jó lehetőségekről. Az biztos, hogy nem vállalok felesleges kockázatot és ezt az üzleti partnereim is tudják.
Az introvertáltak ugyanakkor nem szeretik, ha valamiről csak szó van, de nem történik semmi. Különös belső világukból rengeteg ötletet képesek meríteni, ezért a többségük átlagon felüli kreativitással rendelkezik.
– Sok introvertált jellemző tulajdonsága a magányosság érzésének hajlama mellett az empátia, egyfajta érzékenység a környezetükre – magyarázza Ladányi Beáta. – Ez az empatikus készség hatalmas előnyt tud jelenteni a munkám során. Csakúgy, mint az introvertáltakra jellemző remek megfigyelőképesség, a másikra való odafigyelés és a figyelmes hallgatási készség is. Hiszen az aktív hallgatás is a fontos kommunikációs készségek közé tartozik, ami segít a másikhoz kapcsolódni. Így belegondolva, azt hiszem mégiscsak előny az introvertáltság.
Megmutatkozni, de el is rejtőzni
Azért a vállalkozói lét adta szabadság sem fenékig tejfel az introvertáltaknak, hiszen bármennyire is szeretnünk elrejtőzni a csigaházunkban, ezt vállalkozóként sem tehetjük meg. A körülményeket azonban megválogathatjuk. Ennek számunkra legmegfelelőbb technikáját, módját azonban mind magunknak kell kitapasztalnunk.
Eleve egy érdekes dolog az, hogyan lehet valaki introvertált és marketinges is – mondja Somogyi Szilvia. – Nekem eddig úgy tűnik, sikerült ezt áthidalnom. Erről úgy gondolkodom, hogy az együttműködéseimben nem rajtam vagy a munkámon van a hangsúly. Nem nekem kell látszanom, fontosnak lennem, hanem az ügyfelemnek és az ő eredményeinek. Nem fogom magam harsányan reklámozni, beszéljen a munkám helyettem. Ez működik.
– Régebben nehézségként éltem meg pár dolgot, most már inkább leküzdendő kihívásként tekintek ezekre, ilyen például ha szerepelni kell –teszi hozzá Ladányi Beáta. – Vállalkozóként sokkan jobban meg kell mutatni magunkat, betekintési jogot adni a leendő ügyfeleinknek, hogy tudják, kivel is fognak kapcsolódni és együtt dolgozni. Ez kell a bizalom kiépüléséhez.
Lassan, óvatosan közeledni
A legnehezebb pont a vállalkozólétben mindannyiunk számára a kapcsolatépítés, különösen akkor, ha kisebb tömegben, nagy zajban kell idegenekkel kapcsolatot teremteni például egy konferencián vagy szakkiállításon.
– Bár egyértelműen hátránynak mondható, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyen épít kapcsolatokat, eddig nem éreztem ennek a negatív hatásait, mert igyekszem olyan kis közösségekbe járni, ahol már több az ismerős, mint az ismeretlen – osztja meg tapasztalait Somogyi Szilvia. – Ott könnyebben oldódom fel, könnyebben építek kapcsolatokat, és azon kevés rendezvények egyike egy ilyen találkozó, ami inkább feltölt. Egy 1000+fős konferencia engem inkább lemerít. Zavar a tömeg, a helyhiány, a zsongás, szerintem itt nagyon nehéz oldódni.
– Ha egy rendezvényen be kell mutatkozni idegeneknek, kiver a víz – jegyzi meg Mitter Szilvia is. – Először inkább csendes megfigyelő vagyok és ha „biztonságban” érzem magam, bekapcsolódok én is a beszélgetésbe. Az irányított networking nem nekem való. Mielőtt megkeresek egy új beszállítót vagy szolgáltatót, azt is stresszhelyzetként élem meg.
Mitter Szilvia ilyenkor inkább megfigyel és kivár. Ha valakivel írásban már felvette a kapcsolatot és volt néhány levél- vagy üzenetváltás, akkor a személyes találkozó már sokkal könnyebben megy neki. A „biztonságos terepen” képes megnyílni és akár kezdeményezővé is válni. Ezt a saját terepet Fodor Nóra például saját magának teremtette meg.
– Amikor megnyitottam a showroomot, a legelső bútor megvásárlásakor arra jöttem rá, hogy vehetek én bármilyen csilivili berendezést, a legfontosabb és legelső dolgom az, hogy én fejlődjek. Szerencsére jól haladok – meséli derűsen. – Bíztatom saját magam: nagy levegő, mosoly fel, és menni fog, Nóra! Ez mindig segít. A vásárlóim visszajelzései alapján egy hajszálnyira sem tűnik fel nekik, hogy bármilyen mértékben is intró lennék… Ez sokszor erőt ad.