Költészetet visz a színházba, „érinthetetlen” műveket fordít újra, és minden nehézség ellenére csak azért is poéta marad. Térey János nem alkuszik. Az évad legjobb magyar drámájának szerzőjével beszélgettünk az irodalom értelmetlenségéről, a költészet esélyeiről, első és utolsó sorokról, és néznivaló színházi előadásokról.
Az interjú megjelent 2009 januárjában a Líra Könyvklub Magazinban.
– Többször tettél olyan kijelentéseket, amelyek nem túl hízelgőek a mai magyar irodalomra: ínséges helyzetben van a kortárs magyar dráma, sokan csak saját magukról tudnak írni, elég nagy a közöny az irodalom iránt. Olyan, mintha kicsit kívülről, kicsit oldalról szemlélnéd a mai magyar literatúra világát.
– Oldalról, ugyanakkor a szívéből is, hiszen magam is könyveket jelentetek meg. Nincs baj. Mint befogadó is érdekelt vagyok abban, hogy a mai magyar irodalom és a színház megközelítse a huszadik századi magaslatait, tehát sosem kontra, hanem pro gondolkodom. Persze egyfelől a kortárs magyar irodalom is virágoskert. Rendkívül olvasható. Másfelől viszont álmosítóan átlagos, ritkán tartogat meglepetést. Ám ha mégis, akkor az óriási. Ilyen volt Spiró nagyregénye, Nádas regényfolyama, ilyesmi szökőévenként egyszer fordul elő – habár ez a kettő majdnem egyidős könyv. A költészet még ritkábban mutat szenzációt, legyen az bármilyen, színpompás vagy fekete. Lanczkor Gábor „képleírásai” mellett legutóbbi élmény, amelyik világosan előttem van, az Borbély Szilárd Halotti pompája, amelyben a szerző átlépett egy nagyságrendet, olyat hozott, ami elképzelhetetlen volt annak előtte.
– A jövőben önállóan kívánsz alkotni, hiszen bízol a saját ízlésedben, esztétikai érzékedben. Sziklaszilárdnak tűnsz, mint aki pontosan tudja, mit akar, és hogyan nézzen ki a végeredmény. Domináns egyéniség vagy, aki a saját útját járja. Honnan van benned ez a magabiztosság?
– Önvédelem, ahogy a kétkedésem is. Amikor nekivágok, más mű képe él előttem, mint ami végül megszületik. A Paulus elágazóbb, s talán gazdagabb lett ahhoz képest, aminek indult, az Asztalizene is módosult az eredeti elgondoláshoz képest. Az írás folyamata újdonsággal ajándékoz meg. Jó, ha nem matematika az irodalom, ha nem kiszámítható. Azokkal a hiedelmekkel is sokszor meg kell küzdenem, hogy csak a pozitív emberszemlélet lehet termékeny – az enyém nem föltétlenül az –, s hogy az olvasó erkölcsi példatárat keres.
– Törekszel a változatosságra.
– Igen. Nincs két egyforma könyvem, de az előadásmódjuk rokon. Ha egy versnek megvan az első és az utolsó mondata, akkor többé-kevésbé meg tudom írni magát a verset is. Ha nem, nincs vers. És ugyanez igaz a darabokra is. A Nibelung-lakópark utolsó mondata majdnem egyidős a mű első részével, a Paulus sem „vonalszerűen íródott”. Néha valamiért szükségem van arra, hogy az utolsó szöget úgy verjem be, hogy még nem áll az egész épület. Aztán persze lehet, hogy ki kell húznom, és még egyszer be kell beütnöm a falba. Lehet, hogy pár év múlva megint továbbcsiszolom a szöveget. A Paulus negyedik kiadásában körülbelül ötven-száz helyen javítottam át az előző kiadás szövegét, Péczely Dóra szerkesztő közreműködésével. Tökély nyilván nincs; de közelebb került a saját optimumához.
– Ez az utólagos átjavítás sem éppen átlagos írói attitűd.
– Én nagyon szeretem, mert ezáltal mintegy ápdételjük a művet, s így újra mozgásba jön a szöveg. Ha mechanikusan csak korrektúráznék egy új kiadásnál, könnyen lehet, hogy idővel elunnám.
– Az Asztalizenéért több rangos szakmai elismerést is kaptál. Ez megerősítés volt neked vagy inkább meglepetés?
– A megírás folyamata erősebben érint, mint a ceremónia – már ha van részem az utóbbiban. A díjak a kulturális elit megtisztelő figyelmét tükrözik; ettől még maga a mű észrevétlen maradhat a széles olvasóközönség körében. A darab díjai kétségtelenül megerősítések. Szívügyem az Asztalizene, jó, hogy így történt. Ha vannak is nála fontosabb munkáim: azok, úgy látszik, a hazai irodalom virágos évjárataiban jelentek meg, vagy egyszerűen nem volt ekkora szerencséjük.
– Hangsúlyozottan költőnek tartod magad egy örökmozgó világban, ahol a költészetre igen keveseknek van igénye és ideje. Hogyan lehetne ezen változtatni?
– Utoljára csodát az internet tehetett volna. Ehelyett az amúgy is megcsappant olvasótábor tovább szűkült, hiszen az új kiadású könyv drága az üzletben, míg a friss verseket az interneten másodpercek alatt meg lehet szerezni bérmentve, így nem föltétlenül megy el érte boltba az illető. Ugyanakkor viszont olyanok is hozzájuthatnak a versekhez, akik például falun, bolt híján elszalasztanák a lehetőséget. A versolvasás nem ezrek belső szükséglete. A húzóágazat a regény. Így van, amióta regényt írnak. A magam pályáján – a színház mellett – egyszer tapasztaltam meg, hogy ezrek lehetnek kíváncsiak egy műre, ez a Paulus volt. Verses regény, de mégiscsak regény.
– A versek tehát mindig hátrányban maradnak.
– Maga az irodalom marad hátrányban. Ha arra gondolok, hogy miféle tevékenységekkel töltik az emberek az idejüket, látom, hogy azok sorában a versolvasás igencsak hátul kullog. Például egy reptéri könyvesboltban a Nobel-díjas írók regényeitől a legcsacskább ponyváig minden kapható, de verseskötet nemigen.
– Mindezek ellenére nem alkuszol, nem adod alább, nem engedsz a minőségből, és egy költészetet mellőző korban továbbra is verslábakon jársz. Ez szélmalomharc vagy inkább pont ellenkezőleg: az irodalomért való hajthatatlan küzdelem egyik legfontosabb formája? Felveszed a kesztyűt, ha értelmetlennek tűnik is, vagy éppen ezzel akarsz valamit elérni?
– Maga az irodalom az, ami totálisan értelmetlen – néha előfordul, hogy így érzem. Mert azt látom, hogy nem szól bele a létezés alapvető folyamataiba, nem módosítja egy ember, egy társadalom, egy bolygó életét a szombati újságban megjelent költemény. Petőfi vagy Puskin idejében kicsit másképpen alakult. Verseiknek rendkívüli hatása volt. Az ember, ameddig alkot, hatni akar. De ha mostanság közzéteszünk egy költeményt egy százezres olvasótáborral rendelkező lapban, a hatásfok gyakran nulla, semmi sem történik.
– Talán már más is a cél. Forradalmi izzítás helyett inkább le kell lassítani a konzumuniverzumban kapkodva létező embereket. Ha valaki egy nap tíz percet versolvasással tölt, szerintem az ma éppen elég nagy hatás.
– Igen, ha valóban elolvassák, ez a hír azonban alig jut el hozzám. A színházban viszont mindent rögtön tudok, mert ott azonnali és sokszoros a visszajelzés, legyen az átok vagy hozsanna.
– Mit láttál legutóbb, ami tetszett?
– Nagyon szerettem tavaly a Kovalik-féle Elektrát az Operában. Idén pedig Zsótér Sándor rendezésében Egerben A velencei kalmárt, valamint a Nemzetiben párosan előadott darabokat Gorkijtól és Brechttől. Elemi élmények, amelyek miatt van értelme színházba járni.
– Az általad fordított és a Nemzetiben sikerrel futó Oresztész után mikor nyúlsz újra az ókori görögökhöz?
– Szó van arról, hogy Karsai Györggyel jövőre nekirugaszkodunk Szophoklész Oidipusz királyának. „Szent szöveg”, Babits óta nem fordította senki magyarra. Tavaly egyetlen jelenetet készítettünk el belőle, amelynek igen kedvező volt a visszhangja. Érdemes lenne nekivágnunk.
– Nem kis vállalkozás.
– Az Oresztésznél is jeles elődökkel mérkőztünk meg, Tandorival, Devecserivel, de ettől nem kell megijedni. Már nem vagyok zöldfülű gimnazista, de azt is tudom, hogy szeretnék még tanulni, vezet a kíváncsiság. Harminc éves korom előtt fegyelmezetlen voltam a műfordításhoz, már nem vagyok az.
– Ezernyi ötleted közül melyik megvalósításán dolgozol mostanában?
– Írtam még egy színdarabot, ez a Jeremiás avagy Isten hidege, az Alföldben jelent meg. Talán az utolsó darabom. Elképzelhető, hogy ez is járja majd a saját útját jövőre. A saját elképzelésem az, hogy a „magyar trilógia” – a Papp Andrással közös Kazamaták, az Asztalizene és a Jeremiás – közös kötetben jelenik majd meg egyszer. Amin most dolgozom, az egy verses regény, a Protokoll. A Paulus annak idején egyetlen nagy iramban készült el, míg ennek a regénynek az első kezdeményei már két éve megszülettek. Úgy látszik, ez a könyv egy búvópatak, időnként fölbukkan a felszínre. Olykor hónapok telnek el két verssor megírása között. De nem baj, nem gondolom, hogy kapkodnom kéne.