Rádiók az aranykorból: még ma is adnak

Kóger László kincsekkel teli nappalijába belépve rögtön nyilvánvaló, hogy a régi rádiók nagy rajongója. Szinte mágnesként vonzza a tekintetet az a hatalmas és csodás zeneszekrény, amelyről tulajdonosa is csak lelkendezve tud szólni:

– Ez egy amerikai zenegép az 1940-es évekből. Hát nem lenyűgöző? Nemes kaukázusi dióból van, és jávorfából, amelyekből az oldalán sakktáblaszerű mintát raktak ki… Ja, és működik is – teszi hozzá büszkén, és rögtön be is bizonyítja.

Feltesz egy régi lemezt, beilleszt egy új tűt a lejátszóba, és máris felcsendül egy ismerősnek tűnő melódia. Miközben a dallam átjárja a házat, megtudjuk, hogy akkoriban egy lemezen mindössze egy szám volt, és mire az lejárt, a tű is tönkrement. Egy lemez – egy szám – egy tű.

Kóger úr felhívja a figyelmünket a készülék belsejére is, hiszen még a legkisebb alkatrészek is gyönyörűek, ahogy maga az egész masina is egy lenyűgöző iparművészeti alkotás. Természetesen a rádiója is működik.

– Régen sikk volt például a londoni Savoy bálzenéjét hallgatni otthon a rádión és arra rendezni házi táncmulatságot – mondja Kóger László, miközben a lemezjátszóról átvált a rádióra. – Ez egy egyszerűen beállítható „Európa-vevő” rádió, a kezelése semmilyen különösebb tudást nem igényelt.

Kóger Lászlóé az első számú hazai magángyűjtemény – még a Műszaki Múzeumban sincs ennyi készülék. Kamaszkora óta gyűjti a régi rádiókat, különösen a háborús évekbeli darabokat és a sorozatokat kedveli – az Orion-szériája például már majdnem teljes.

Az igen romos állapotban előkerülő rádiókat aztán nagy műgonddal és szeretettel igyekszik helyreállítani és újra működőképessé tenni – noha olykor egy-egy alkatrészre, technikai leírásra évekig kell vadásznia.

Az ő több ezer darabos gyűjteményéből is látható, hogy a rádiógyártás kezdetén a fő szempont az olcsó előállítás és a használhatóság volt. Később már volt olcsóbb és volt nagyon drága rádió, a doboz kivitelétől függően. Amikor megjelentek a külső hangszórós rádiók, a tölcsér alakja, anyaga és a kivitelezés minősége vált rendkívül fontossá.

Az akkori készülékek a lakás berendezéseként is funkcionáltak, ezért a kor bútorainak stílusához alkották meg a rádiókat is. Az EKA-nál (Engel Károly gyára) például csak a készülékek burkolatát gyártották, a dobozba való szerkezetet pedig a Standard gyár adta.

– Eleinte főleg fából készültek a rádiók, amelyeket olykor beleépítettek magukba a bútorokba – magyarázza Kóger László. – Ezek egytől egyig valódi iparművészeti alkotások voltak. Persze a háború előtt és után teljesen eltérő darabok készültek. A háborút követően ugyanis jóval egyszerűbb, szerényebb külsejű rádiók hagyták el az üzemeket.

Az Orion, Telefongyár, Philips, Telefunken, Blaupunkt, Standard, EKA, Siemens, Vikert voltak az akkoriban ismert nagy márkák hazánkban. Emellett voltak kisebb cégek, amelyek egyedi darabokkal jöttek ki a piacra. Az ő saját tervezésű készülékeik már ritkaságnak számítanak a gyűjtők között is. (A magyar tervezők közül kiemelkedett Bozzai Dezső, aki többek között a Philips Olympia rádió káváját tervezte, amely az 1936-os berlini olimpia tiszteletére készült.)

A 20-as évektől szinte valamennyi nagyobb külföldi rádiógyártó cégnek működött hazánkban „leányvállalata”, amelyek a 1930-as gazdasági válságot követően ismét elárasztották a piacot különböző minőségű és árú rádiókkal. Ekkor hozták ki többen is az első programozható rádiókat. Ezeken előre be lehetett állítani a kívánt rádióadót, sőt, a beépített mechanikus kapcsolóórával az ébresztést is be lehetett programozni!

A harmincas években felmerült az igény az olcsó, nagy szériás rádiókra. A bakelitdobozos „Árpád” elnevezésű készülék volt a sorban az első néprádió, míg a legnépszerűbb az 50-es évekbeli Orion 115a volt. Ez egy igen egyszerű kivitelű rádió volt, de kiváló vételi tulajdonságokkal rendelkezett. A hangerő-szabályozón kívül egy kapcsoló volt rajta, amellyel három adó – a Kossuth, a Petőfi és egy vidéki állomás – közül lehetett választani.

1945 után a gyárak főként a megmaradt alkatrészekből dolgoztak, ezért a rádiók kicsit hasonlítottak a háborús évek készülékeire.

De azért akkor is voltak kivételes darabok. Így a Mechanikai Laboratórium („ML”) 1955-ben gyártott zene- és bárszekrénye. Ez rádiót, szalagos magnót és lemezjátszót, valamint lemez- és italtartó szekrényt is tartalmazott, és csak előjegyzésre lehetett megvásárolni – már akinek futotta rá.

Az ára ugyanis az akkori átlagfizetésekhez képest horribilis összeg volt: csaknem 15 000 forint…

– Egy régi rádió rengeteg ismeretet ad az adott korról – mondja Kóger László. – Minden egyes készülék létrehozása komoly, értékteremtő munka volt. Szívügyem, hogy mindez fennmaradjon, ezért is hoztuk létre a Nosztalgia Rádió Egyesületet, amely a régi rádiók rajongóit fogja össze. Szükség van a közös keresgélésre, kutatásra, hiszen a rádiók történetében sok a fehér folt, és kevés az adat. Pedig a rádió többszörös élmény: design, média, szórakoztatás, technika, történelem egyszerre…

Szerző: Szél Felícia

 

A cikk a Kincs, ami van című kulturális magazinban jelent meg 2005-ben.